Cruentus Liber versek

Régi emlék

Hiába hazudom ezerszer magamnak,

Hogy a varjak nem nekem szavalnak,

Mert igenis hozzám szólnak, hívogatnak,

Minden gondolatban titkon ott vannak.

Én soha se nem halhatok meg hahaha,

De egyszer engem is föld alá kaparnak.

Egy keserű álkönnyet dobnak utánam,

De tudom, hogy még hullaként is utálnak.

Nem fog vörös rózsa nőni a síromon,

Csak gaz és gyom terem majd gyomromon,

Hisz én is az voltam szeretteim szemében,

S most is gaz vagyok, egy régi emlékben.

Egy emlékképet vetítenek maguk elé,

Hogy bennem nem volt kitartás, remény,

Én csak egy senki voltam, -mi is a neve?-

Ki tudja? Nem volt az, csak gyom nekem.

Valami, valaki

Boldog, örömteli karácsony van,

De nekem könnyben úszik szemem,

Már magam sem tudom, hogy van

Valami, valaki hiányzik nekem.

Hiányzik az ünnepből az öröm,

Hiányzik a tűz a szememből,

Hiányzik a cím, hova levelem küldöm,

Hiányzik valami, valaki az életemből.

Keresek valamit, valakit az ablakban,

De nem találom, csak képzelem,

Hogy itt van. Hangját hallhattam,

Vagy valamit, valakit csak képzelem?

Valami valaki hátulról megérint,

S halkan, suttogva nevemen szólít.                                                            

Rég látott mosolya megszédít,

Valami, valaki a nevemen szólít.

Édesem, mondja halkan nekem,

S valami, valaki alakot ölt hirtelen,

Te vagy az, valami, valaki nekem,

Te vagy az én életem.

A holtak jeges tava

Fehér arcod véres napban izzik,

Sötét szemedből árad a jég, a fagy,

A hold felettünk egyre csak hízik,

Míg a végső remény el nem hagy.

Hideg kezedben tartod kezemet,

S fagyos ajakad szóra nyitod,

Lelkem már nem engeded,

S magaddal rántasz, mikor

A holtak jeges tavába száműztek,

Hiányod már engem is felemésztett,

Csak egy pillanatra visszaküldtek,

S most engem sem engednek.

Nélküled árnyként bolyongok,

Nélküled sötétségbe burkolódzok,

Nélküled megnémultan hallgatok,

S nincs, ki megszólítana.

Holdfény ragyog fehér arcunkra,

Szemünk fagyos pillantást cserél,

Az idő megállt most szavunkra,

S nem ismerünk olyat, hogy remény.

Jég fagyott egymást ölelő kezünkre,

Némán állunk a holtak vizében,

S láncok nélkül fogva tartjuk lelkünket,

De a halottaknak nem ég tűz a szívében.

A holtak jeges tavába száműztek,

Hiányod már egem is felemésztett,

Csak egy pillanatra visszaküldtek,

S most engem sem engednek.

Nélküled árnyként bolyongok,

Nélküled sötétségbe burkolódzok,

Nélküled megnémultan hallgatok,

S nincs, ki megszólítana.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat